Hi! 2003-10-27, h keltezéssel Kosa Attila ezt írta:
-a zónát nem csak IP cím, hanem IP cím és port alapján is meg lehet adni
Tudnal mondani egy gyakorlati peldat, amikor ennek jelentosege van? Mert erzesem szerint a csomagszurovel tudom korlatozni, hogy mely portokat ne erje el egy adott gep egy adott zonaval kapcsolatban...
A filozófia egy kicsit más: nem azt adod meg, hogy melyik gép melyik portjai egy másik gép melyik portjait érjék el, hanem azt mondod meg, hogy a hálózaton melyik objektum/szubjektum milyen biztonsági besorolással bír. Az, hogy mi mit hogyan érhet el, az ebből következik, és innentől csak technikai részletkérdés. Mondok egy példát: Tegyük fel, hogy van néhányszor tíz hostod, amelyek némelyikén meghatározott besorolású adatok vannak, de vannak olyanok is, amelyeken többféle besorolás létezik, és a processz forrásportja szerint meg lehet mondani, hogy milyen besorolású. Mondjuk ezek a hostok több umbrella zónában helyezkednek el. Vagy felírod az egész hóbelevanc descartes szorzatát, vagy találsz valami értelmes leírási módot, hogy ne megabyte-okra rúgjon a policyd mérete. Nem árt ilyenkor, ha a leírási mód tükrözi a valós helyzetet. Képzeld el azt a helyzetet, amikor egy újabb objektumot veszel fel, vagy módosítasz. Nem mindegy, hogy egy helyen vagy n helyen kell átírnod.
-a zónához szubjektumként (amikor onnan indul ki a kapcsolat) és objektumként (amikor oda megy be a kapcsolat) lehet különböző biztonsági attribútumokat rendelni
Jelenleg megmondhatom, hogy az adott zonaba milyen protokollon kapcsolodhat valaki (sok egyeb korlatozas mellett), es ellenorizhetem, hogy milyen parancsok juthatnak be a zonaba. Ekkor tudnom kell azt is, hogy egy adott parancsra milyen valasz johet, es ha nem felel meg, akkor nem engedem ki. Megprobalnad elmagyarazni, hogy milyen elonyoket remelsz a "biztonsagi attributumok" bevezetesetol, es milyen proxyk eseten latod, hogy lehet ezeknek szerepuk?
Fentebb elmagyaráztam. Mindegyik proxy esetén van szerepe. Ha tudod, hogy melyik művelet melyik kategóriába tartozik (rwcf), akkor alkalmazni tudod rá a szabályokat.
-a döntési réteg a kapcsolat engedélyezéséről az információáramlási attribútumok alapján a http://www.lme.hu/rendezvenyek/konferencia/2000/anyagok/magosanyi_a.pdf előadásban leírtak szerint.
Elolvastam (es volt szerencsem eloben is meghallgatni az eloadast). De ismet az jutott eszembe, mint amit fentebb kerdeztem: milyen elonyok szarmaznanak ebbol? Kerlek, hogy valami kezzelfoghato peldan keresztul probald meg elmagyarazni, ne a matematika "egyszeru" nyelven :)
A tűzfal egyik funkciója, hogy az információáramlást szabályozza. Másképpen fogalmazva a szervezeti információáramlási politikát kell neki kikényszeríteni. Ez egy kötelező hozzáférésvezérlési politika, ugyanis jellegéből adódóan a szervezet minden információval foglalkozó mechanizmusában (nem csak IT) ki kell kényszeríteni ahhoz, hogy értelme legyen. A jelenlegi hálózati határvédelmi megoldások mindegyike (na majdnem mindegyik, hiszen létezik a DragonFly) ezt úgy oldja meg, hogy többé-kevésbé (kevésbé) hatékony eszközöket ad a tűzfaladminisztrátor kezébe, amelyekkel valamilyen választott hozzáférésvezérlési politikát lehet kikényszeríteni. A választott hozzáférésvezérlésből pedig úgy lesz kötelező hozzáférésvezérlés, hogy reménykedünk benne, hogy a tűzfaladminisztrátor 1. figyelembe vette az információáramlási modellt 2. rendelkezik a szükséges információkkal az egyes objektumok/ szubjektumok biztonsági tulajdonságairól. 3. az általa használt eszköz megfelelő az információáramlási politika betartatására 4. nem tévedett, vagy ha tévedett, akkor van valamilyen mechanizmus aminek segítségével a tévedés detektálható és javítható Végignézhetjük a fenti pontokat. 1. Elég ritka az, hogy létezik egyáltalán megfogalmazása az információáramlási modellnek olyan pontatlan kijelentéseken felül, mint hogy "a szervezet bizalmas adatait meg kell őrizni", vagy "a szervezet erőforrásait védeni kell az illetéktelen hozzáféréstől". Ezekből a kijelentésekből persze lehet több-kevesebb nehézséggel egy használható információáramlási politikát csinálni, de ritkán szoktak erre a szintre eljutni. A tűzfaladminisztrátorok ezért általában megérzésre szokták a szabályokat beállítani, és elég nehéz dolguk van akkor, ha egy szabály logikus voltát kell elmagyarázniuk valakinek, akit nem is érdekel a biztonság. 2. Amint egy rendszer túlnövi azt a méretet, hogy egyetlen ember képes legyen minden üzemeltetési és biztonsági aspektusát átlátni (tudok olyan példát mondani, ahol ez egyetlen PC-n sikerült:), ideális esetben a feladatok valamilyen elhatárolása fog megtörténni. Ez gyakran azzal jár, hogy a védelmi politika kikényszerítése és a biztonsági attribútumok ismerete nem egy fejben összpontosul. Ez a probléma jóval akutabb annál, mint amilyennek látszik: a biztonsági attribútumokat a rendszer felhasználója és fejlesztője/integrátora közösen határozzák meg, és a legtöbb esetben implicit módon, nem is tudva arról, hogy éppen ezt teszik. A tűzfal admin ezek után próbálkozhat azzal, hogy kiszedi belőlük az információt, de nehéz dolga van. Ezért segít az, ha a biztonsági attribútumok meghatározása egy explicit tevékenység, ami nélkül a rendszer nem funkcionál. 3. Amikor az ember bicskával próbál faházat építeni, nem túl egyszerű a dolga. A tűzfalak és a csomagszűrő routerek mindegyike bizonyos nagyon alapvető problémákat képes megoldani. Az információáramlási modell kikényszerítéséhez viszont pl rejtett csatorna redukciót kell végezni. A jelenlegi hálózati protokollok mellett erre a tűzfalnak úgy is kevés esélye van, ha minden protokollelemet képes kezelni. Ennek a célnak a Zorp sem jár a közelében, a többiek pedig nem is esélyesek rá. És akkor vedd ennek a konfigurációs overhead-jét. Nézzük meg, hogy a választott hozzáférésvezérlési politikára épülő konfigurációnál hol tartunk: N=hostok száma, K=védelmi szintek átlagos száma hostonként, P=protokollok száma, Q=protokollelemek átlagos száma protokollonként. A konfigurálandó dolgok hozzávetőleges száma: (N*K)*(N*K-1)/2*(P*Q) Itt a Q nagyjából 30 körül lehet, az első két tag pedig nagyjából a hostok négyzetével arányos. 10 hostnál és 5 protokollnál valami 7500 konfigurálandó dolgot kapunk elméleti értékként, de ez a gyakorlatban is lenne kb 3000. Ezt persze tudod különféle konfigurációs trükkökkel csökkenteni. Kb addig, amíg eljutsz ahhoz a koncepcióhoz, hogy ne a kapcsolatok leírására kelljen fókuszálni, hanem az objektumok/szubjektumok leírására. Hiszen a többi ennek függvénye. 4. Mindenki téved (nagy ritkán még én is szoktam;). Főleg ha 3000 dolgot kell bekonfigurálnia egy délután alatt. Ilyenkor segít az, ha kevés lehetőséget hagyunk a tévedésre. Pl a rendszer failsafe. Úgy tűnik, hogy valamely kapcsolat nem felel meg az információáramlási politikának? Tiltsa le a programlogika. A tűzfaladminnak így aránylag jó visszajelzése van: a felhasználó sírni fog, ha a kapcsolatra szükség van. A biztonsági attribútumok pedig kevesebben vannak, mint a tűzfalszabályok DAC esetén, így azokat átnézni sem bonyolult, sőt a zónahierarchiára épülő egyszerű szabályok (ilyenek a mostani Zorp kódban lévő öröklési szabályok is) egyszerűbbé teszik a hiba kiszűrését, vagy az átnézendő attribútumok számát csökkentik drasztikusan. Még egy előny: ha a feladatelhatárolás úgy szól, az attribútumok megfelelősége nem is a tűzfaladminisztrátor dolga. Egy gonddal kevesebb. -- GNU GPL: csak tiszta forrásból